Amikor 26 éves koromban a forradalom kitört, egy Teherán déli részén lévő iskola igazgatója voltam. Egy napon rendeletet kaptam: „eltiltottak” a munkavégzéstől. Nagyjából ugyanebben az időben „eltiltottak” attól is, hogy folytathassam az egyetemi tanulmányaimat. A férjem 15 naponta egyszer jött haza. Több éven át egy alumínium konténerben dolgozott a Karaj folyó peremén, Shahriarban, a hőségben és a hidegben, ahol egy homok- és kavicsgyárat épített. De egy héttel a megnyitás előtt elkobozták a gyárát. Őt is „eltiltották”.

Apám, bátyám, rokonaink és barátaink, vallástársaink, mindannyian fokozatosan munkanélkülivé és házhoz kötötté váltak, és ezzel mindannyiunk élete viharok martalékává vált. Százakat tartóztattak le és börtönöztek be országszerte, és minden nap hallottuk a rádióban a híreket ismerősök és barátok kivégzéséről. Közösségünk vagyonának és ingatlanjainak száz százalékát, valamint sok hittársunkét elkobozták. Közel 250 embert végeztek ki pusztán azért, mert bahá’í-ok voltak.

A közösségünk belső ügyeinek irányításáért felelős választott bahá’í intézményeket is bezárták. Mindannyiunkat „eltiltottak”. Hirtelen elvették tőlünk őseink földjeit, és mi lettünk a ’mások’. Alaptalan súlyos vádak és lélegzetelállító csapások közepette „eltiltottak” minket az állampolgári jogainktól, a munka jogától, a felsőoktatástól, az őszinte szolgálattól, attól, hogy megvédhessük saját hitünket, mely állandó torzítások és támadások alatt állt, sőt még a polgártársainkkal való normális emberi kapcsolatoktól is.

Amikor 2008-ban letartóztattak, és két és fél évet töltöttem szűk, sötét, szigorúan őrzött börtön cellákban, állandó nyomás alatt és kihallgatások közepette, és amikor minket, a „Yaran”-t vagy az Irán „Barátai” nevű csoport tagjait, hetünket bíróság elé állítottak halálbüntetés vádemelésével, és még 20 év börtönre is ítéltek a közösségünk irányításának önkéntes szolgálatáért, azt mondogattam magamnak, hogy egy nap majd mindent leírok, és leleplezem a kémkedéssel kapcsolatos vádak alaptalanságát. Elmondom majd az embereknek, hogy soha nem árultuk el a hazánkat. Szeretjük Iránt, és azt kívánjuk, hogy méltóságteljes és büszke ország lehessen. Egy jogi záradék végül a 20 éves börtönbüntetésünket 10 évre csökkentette, és ezután mind a heten szabadlábra kerültünk. De még a börtön falain kívül is „eltiltottak” minket.

42 napon át, magánzárkában, a legkegyetlenebb kihallgatásokon mentem át, amelyeket erőszak, sértegetés, fenyegetés és rágalmazás kísért. A Covid tüneteim súlyosak voltak, és legalább háromszor kerestem fel a gyengélkedőt az erős köhögés, a légzési nehézségek, valamint a térdfájdalom és a duzzanat miatt. Ugyanebből a börtön részlegből vittek az Evin melletti ügyészségre, hogy megtudjam az új vádpontot, miszerint „egy deviáns és félrevezetett szektát csoportot vezetek a nemzetbiztonság megzavarása céljából”. Megírtam a teheráni ügyésznek, hogy koholtak ellenem egy ügyet. Nem fogadom el ezt a vádat, és lehetetlen, hogy akár csak egy dokumentum vagy bizonyíték is létezhetne ennek bizonyítására. Megkértem az ügyészt, hogy személyesen foglalkozzon az ügyemmel. Ugyanezt mondtam az ügyész képviselőjének is, akivel találkoztam, és ő tudomásul vette. De „eltiltottak”, és nem kaptam választ. Megírtam a kirendeltségi nyomozónak, hogy ez a vád alaptalan és minden bizonyítékot nélkülöz, és ha tudnak mutatni akár három olyan embert is ebben az országban, akit bármilyen módon és bármilyen célból irányítottam, hogy bizonyítsák a vádat, akkor elfogadom. A vizsgálóbíró egy pillantás és egy szó nélkül kiküldött az irodájából.

Szabadulásom napján senki sem jött el, hogy üdvözöljön. A családom a következő napra várta a szabadulásomat. Nem telefonálhattam, így a családom tudta nélkül, pénz nélkül, és a házam címe nélkül kisétáltam az Evin börtönből. Furcsa szorongás fogta el a szívemet. Miért tette ezt a börtön? Elvették tőlem az örömömet. Egy kedves ember felajánlotta, hogy a felhívhassam a családomat. De önkéntelenül visszahúztam a kezem. Féltem a mobiltelefonokról, amelyek a börtönben tilosak voltak. Ráadásul azt sem tudtam, hogyan kell egyet bekapcsolni.

Másfél órát álltam a lépcsőn, amíg a férjem megérkezett, és együtt hazamentünk. Évekbe telt, mire megváltoztattam a szokásaimat és alkalmazkodtam a börtön zárt, kegyetlen világához a térfigyelő kamerák alatt, és most újra meg kellett változtatnom a fizikai és lelki szokásaimat és a mentális hozzáállásomat, ami nem volt könnyű. Az utcán való átkelés félelemmel és szorongással töltött el. Szorongtam a nagy üzletekben. Az utcák forgalmának sebessége és zsúfoltsága fejfájást és hányingert okozott. A gyors váltásoktól szédültem és elgyengültem. Néha behunytam a szemem, hogy ne lássam a nyüzsgést. Agorafóbia alakult ki bennem. Minden megváltozott.

A világ, amelyet ismertem, és a kép, amelyet a börtönön kívüli életről éveken át hordoztam magamban, már nem létezett. A gyerekek felnőttek, és az öregség pora még a fiatalokra is rátelepedett. Sokan elhagyták Iránt. Néha olyanok után kérdezősködtem, akik már meghaltak. Néha olyan barátokkal találkoztam, akiknek a nevére nem emlékeztem. És gyakran összekevertem az egyik személyt a másikkal. A technológia sokkoló volt. Amikor először néztem a lányom szemébe a mobiltelefon képernyőjén, amikor Ausztráliából telefonált, elámultam és elsírtam magam. Az internetes taxi cégek, a Waze, a számítógépek és az internet lenyűgözött, de az ezeken a területeken mutatkozó hiányosságaim zavartak. Nem ismertem fel az aktuális valutát, és nem tudtam elhinni az infláció és az áremelkedés mértékét. Inkább ragaszkodtam a minimális és kisebb vásárlásokhoz – mint a börtönben. A gyorsaságom jelentősen csökkent. Meglepett és kifárasztott a zsúfolt összejövetelek és a beszélgetések jellege. A szabadság láza és izgalma, valamint a barátokkal és családtagokkal való kezdeti látogatások végül az év során alábbhagyott, és a barátok és családtagok kitartó kérlelésére, néhány belföldi és nemzetközi utazásra mentem.

De bárhol is voltam, idegennek éreztem magam, akinek a fele a börtönben maradt a cellatársaival együtt. A mashhadi, gohardashti, qarchaki és az Evin börtönökben élő nők szenvedése, akikkel együtt éltem, soha nem hagyott el.

Megosztott emberré váltam. A közösség két és fél évig tartó küzdelme a Coviddal és a lezárásokkal csak fokozta a nem kívánt elszigeteltségemet. Az egyetlen dolog, amit ezekben az években tehettem, az az írás volt, és börtönverseim egy részét publikálásra készítettem elő; ezek nagy részét mostanra valószínűleg elveszett egy házkutatás során.

Vágytam arra, hogy láthassam az egyetlen unokámat [külföldön], és vízumot kapjak. De a „halál” nem adott nekem időt. Az én „halálom” azok az emberek voltak, akik leskelődtek, hogy két és fél év után, amikor elutaztam egy rövid útra Ramsarba, újra megtámadják az otthonomat. Megtámadták a nővérem házát Ramsarban, ahol tartózkodtam a Covidból való felépülésem alatt, és átszállítottak az Evin börtön 209-es kórtermébe. Nem tudtam elképzelni, miért tartóztattak le, amíg a ramsari Forradalmi Bíróságon meg nem láttam a letartóztatási parancsot: „Tagság a deviáns bahá’í szektában”.

Emlékszem, évekkel ezelőtt, amikor azt mondtam a kihallgatónak, hogy egy nap elhagyjuk ezt a börtönt, azt mondta: „Igen, de mi határozzuk meg, hogy vízszintesen vagy függőlegesen.” Most már nem látok horizontot magam előtt, és elvesztettem a reményt a kormány igazságszolgáltatásában.

Irán népéhez fordulok. Ha a kormányunk életfogytiglanra „eltiltott” minket, azt kérem, hogy Önök ne tiltsanak el minket. Mint e drága ország többi lakosának, nekünk is jogunk van a tisztességes élethez. A polgári jogok élvezetéhez. Ahhoz, hogy képességeinknek megfelelő munkánk és vállalkozásaink legyenek. Hogy egyetemre járhassunk. Tiszteletteljes, kölcsönös kapcsolataink lehessenek polgártársainkkal. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját hite legyen és annak megfelelően éljen. Mindenkinek joga van a kényelemhez és a biztonsághoz, és ahhoz, hogy biztonságban legyen bármely személy vagy csoport zaklatásától vagy agressziójától, és hogy minden erejét és képességét az ország jólétére fordítsa, ahelyett, hogy védekeznie kelljen.

Az én történetem a tiétek is, és a mi történetünk egy. Kérlek, ne „tiltsatok el” minket, és hallgassátok meg a történeteinket.

Mahvash Shahriari Sabet
Evin börtön
2023. november