Bahá’u’lláh (1817-1892)

„Az ulémának ezért aztán össze kell gyűlnie és egyhangúan ki kell választania egy csodát és írásba foglalni, hogy ezen csoda megtétele után nem fognak további kétséget táplálni Irányomban, és hogy mindannyian elismerik és vallani fogják majd az én Ügyem igazát. Pecsételjék le ezt az írást, és hozd azt el hozzám. Ez legyen az elfogadott próbakő: ha a csoda beteljesíttetik, akkor nem marad semmi kétségük; s ha nem, akkor Mi a csalás vádjával ítéltessünk el.” A tanult ember, Hassan Amú felállt és így felelt: „Nincs itt már mit mondani”; s azután, bár ő nem volt hívő, megcsókolta az Áldott térdét és eltávozott. Összehívta az ulémát, és átadta nekik a szent üzenetet. Azok tanácsot ültek egymás között, és ezt mondták: „Ez az ember egy varázsló; meglehet, hogy bemutat majd egy varázslatot, és akkor már nem lesz mit mondanunk.” Ezen meggyőződésüket követve nem merték tovább erőltetni a dolgot. [20 Bahá’u’lláh éles ítélőképessége ez alkalommal legyőzte ellenségei rosszindulatát, akik bizonyosan sosem jutottak volna megegyezésre abban, hogy milyen csodát is kérjenek.]

Ez az ember, Hassan Amú, számos összejövetelen tett említést erről az esetről. Miután elhagyta Karbilát, Kirmansába, majd Teheránba ment és mindenütt részletes beszámolót tartott erről, kiemelve az uléma félelmét és meghátrálását.

Röviden, Keleten összes ellenfele elismerte az Ő nagyságát, kiválóságát, tudását és erényét; és bár ellenségei voltak, Róla mindig mint a „nagyhírű Bahá’u’lláh”-ról tettek említést.

Annak idején, mikoron ez a nagyszerű Fény felemelkedett Perzsia horizontja fölé, minden ember, a miniszterek, az uléma és más osztálybeliek is rátámadtak, a legádázabb gyűlölettel üldözték, és azt hirdették, hogy „ez az ember szét kívánja rombolni a vallást, a törvényt, el kívánja nyomni a népet és a birodalmat.” Ugyanezt állították Krisztusról is. Bahá’u’lláh azonban egyes egyedül és segítség nélkül ellenállt mindannyiuknak, anélkül, hogy valaha is legcsekélyebb gyengeséget mutatott volna. Végül azt mondták: „Mindaddig, amíg ez az ember Perzsiában van, nem lesz béke és nyugalom; száműznünk kell őt, hogy visszatérjen Perzsiába a békesség.”

Erőszak alkalmazásával kényszerítették Őt arra, hogy engedélyt kérjen Perzsia elhagyására, azt gondolván, hogy ezáltal Igazsága fénye kialszik, de az eredmény igen csak az ellenkezője lett. Az Ügy felmagasztosult és lángja felerősödött. Kezdetben még csak Perzsiában terjedt, de Bahá’u’lláh száműzetése az Ügy más országokban való szétáradását is eredményezte. Azután ellenségei azt mondták: „Iráq-i-Arab [21] nincs elég távol Perzsiától; egy sokkal messzibb birodalomba kell küldenünk őt.” Ezért határozott úgy a perzsa kormány, hogy Bahá’u’lláh-t Irakból Konstantinápolyba küldi. Ez az eset újra bizonyította, hogy az Ügy a legkevésbé sem gyengült meg. Akkor azt mondták: „Konstantinápoly különféle népek s emberek átutazási és látogatási helyéül szolgál; közöttük sok a perzsa is.” Ezen okból a perzsák tovább száműzték Őt Ruméliába, de ott a láng még erőteljesebb, az Ügy pedig még magasztosabb lett. Végül a perzsák emígyen szóltak: „Befolyásától ezen helyek közül egyik sincs biztonságban; valami olyan helyre kell őt küldenünk, ahol elveszti hatalmát, s ahol családjának és követőinek a legborzalmasabb kínokat kell kiállni.” Így Akkó börtönét választották, mely külön a gyilkosoknak, tolvajoknak és útonállóknak volt fenntartva, és valójában ezek közé az emberek közé sorolták Őt. Isten hatalma azonban kinyilváníttatott: hirdették Igéjét, és akkor Bahá’u’lláh nagysága nyilvánvalóvá lett, hiszen ebből a börtönből, s ily megalázó körülmények között Ő Perzsiát egyik állapotból egy másikba emelte. Felülkerekedett minden ellenségén, és bebizonyította nekik, hogy nem képesek az Üggyel szembeszállni. Az Ő szent tanításai minden vidéket bejártak, és Ugye szilárd alapokra került.
[21 Irak; szemben Irán azon területével, amelyet akkor Iráq-i-Azar ként ismertek, ma pedig Araknak neveznek.]

Valóban, ellenségei Perzsia minden részén gyűlölettel támadtak rá, híveit bebörtönözték, bántalmazták és legyilkolták, s otthonok ezreit gyújtották fel és tették a földdel egyenlővé, minden eszközzel arra törekedvén, hogy elpusztítsák és megsemmisítsék az Ügyet. Mindezek ellenére felemelkedett a gyilkosok, tolvajok és útonállók börtönéből. Tanításai széltében-hosszában elterjedtek, és intései azok közül is sokakat megérintettek, akik leginkább telve voltak gyűlölettel, és szilárd hívőkké változtatta őket. Még a perzsa kormány is tudatára ébredt ennek, és sajnálkozott azon, ami az uléma hibájából történt.

Amikor Bahá’u’lláh megérkezett szentföldi börtönébe, a bölcs emberek felismerték, hogy az az örömhír, amit Isten két-háromezer évvel ezelőtt a Próféták nyelvén átadott, újra megnyilvánult, s hogy Isten hű maradt Ígéretéhez; hiszen néhány Próféta számára kinyilatkoztatta és átadta azt a jó hírt, hogy a „Seregek Ura a Szentföldön fog megnyilváníttatni.” Mindezen ígéretek beteljesültek; és nehezen képzelhető el, hogy ha nem ellenségei üldözése miatt, valamint számkivetettsége és száműzetése okán történik, hogyan lehetett volna Bahá’u’lláh-t arra kényszeríteni, hogy elhagyja Perzsiát és sátrát ezen szent földön állítsa fel. Ellenséget arra számítottak, hogy bebörtönzése teljes mértékig megtöri és megsemmisíti az áldott Ügyet, de ezen börtön valójában a legnagyobb segítség volt, és az Ügy fejlődésének eszközévé lett. Bahá’u’lláh isteni hírneve keletre és nyugatra is eljutott, és az Igazság Napjának sugarai beragyogták az egész világot. Dicsőség Istennek! Bár Ő fogoly volt, sátra mégis a Kármel-hegyen állíttatott fel, és a legnagyobb méltósággal mozoghatott széltében-hosszában. Minden egyes személy, barát vagy idegen, aki csak Színe elé járult, azt mondta: „Ez az ember herceg, nem pedig fogoly.”

A börtönbe érkezésekor [22] egy levelet címzett Napóleonnak [23], melyet a francia nagykövet útján küldött el. Lényege ez volt: „Kérdezd, mi a Mi bűnünk és miért vagyunk e tömlöcbe és börtönbe zárva.” Napóleon semmiféle választ sem adott. Akkor egy másik levél látott napvilágot, mely a Súriy-i-Haykalban[24] található. Ez egyszerűsítve így szól: „Ó Napóleon, minthogy nem hallgattál az Én felszólításomra, s mivel nem válaszoltál arra, birodalmad nemsokára elvétetik tőled, és te teljességgel megsemmisülsz.” Amint az ismeretes volt minden száműzött társa számára, ezt a levelet postán küldték el Napóleonnak, Cesar Ketaphakou [25] gondjaira bízva. Ennek a figyelmeztetésnek a szövege egész Perzsiát bejárta, mivel azon időben terjedt el egész Perzsiában, a Kitab-i-Haykal, és e könyv tartalmazta a levelet. Ez 1869-ben történt, és minthogy a Súriy-i-Haykal kézről kézre járt Perzsiában és Indiában, s a hívők olvasták, várták, hogy meglássák, mi is fog történni. Nem sokkal azután, 1870-ben kitört a háború Franciaország és Németország között; és bár senki sem számított Németország győzelmére, Napóleont megfutamították és megszégyenítették; megadta magát ellenségeinek és dicsősége a legmélyebb megalázottsággá változott.
[22 Adrianápoly]
[23 III. Napóleon]
[24 Bahá’u’lláh Kinyilatkoztatása után írt egyik műve]
[25 A szíriai francia konzul fia, akit Bahá’u’lláh-hoz baráti szálak fűztek]

Táblák [26] mentek más királyokhoz is, köztük volt az őfelségének, Násiri’d-Dín Sháhnak írt levél. Abban a levélben Bahá’u’lláh ezt mondta: „Hivass el engem, gyújtsd össze az ulémát, és kérj bizonyítékokat és érveket, hogy az igazság és valótlanság ismertté váljon.” Őfelsége Násiri’d-Dín Sháh elküldte ezt az áldott levelet az ulémának és azt javasolta, hogy vállalják fel ezt a küldetést, de ők ezt nem merték megtenni. Akkor ő megkért közülük hét nagyhírűt, hogy válaszoljanak a kihívásra. Egy idő után visszaadták az áldott levelet, mondván: „Ez az ember a vallás ellenzője és a sah ellensége.” Őméltósága, Perzsia sahja nagyon megdühödött, és azt mondta: „Ez bizonyítékok és érvek, valamint igazság és hazugság kérdése; mi köze van hát ennek a kormány iránti ellenségeskedéshez? Ó jaj, mily nagyra becsültük mi ezen ulémát, kik még ezt a levelet sem képesek megválaszolni.”
[26 Bahá’u’lláh üzeneteinek elnevezése]

Röviden: mindaz, ami a Királyokhoz írt Táblákban lejegyeztetett, valóra vált. Ha az 1870-es évtől kezdve összehasonlítjuk a bekövetkezett eseményeket a leírtakkal, azt találjuk, hogy minden úgy történt, ahogy azt Bahá’u’lláh előre megjósolta. Csupán néhány olyan van köztük, melynek megvalósulása a későbbiekben következett be.

Így azután idegen népek, és más olyan gyülekezetek is, melyek nem voltak hívők, sok csodás dolgot tulajdonítottak Bahá’u’lláh-nak. Néhányan úgy hitték, hogy Ő egy szent,[27] és voltak, akik még értekezéseket is írtak Róla.
[27 Valí]

Egyikük, Siyyid Dávúdí, Bagdad egyik szunnita tudósa, egy rövid értekezést írt, melyben Bahá’u’lláh néhány természetfeletti cselekedetét beszéli el. Sőt, még ma is találhatók kelet minden részén olyanok, akik bár Kinyilatkoztatásában nem hisznek, ugyanakkor Őt magát szentnek tartják, és a Neki tulajdonított csodákról mesélnek.

Összegezvén, mind a kibékíthetetlen ellenségei, mind pedig a hívei, csakúgy mint mindazok, akiket a szent helyen fogadott, elismerték és tanúsították Bahá’u’lláh nagyságát. Habár nem hittek Benne, mégis tanúságot tettek az Ő kiválóságáról, és amint beléptek a szent helyre, Bahá’u’lláh jelenléte legtöbbjükre oly hatást gyakorolt, hogy megszólalni is képtelenek voltak. Mily sokszor fordult elő, hogy legádázabb ellenségei egyike elhatározta magában: „ezt és ezt fogom mondani, amint a színe elé lépek, s ekképpen fogok vele vitába szállni és érvelni”; de amikor Szent Színe elé lépett, olyannyira ámulatba esett és összezavarodott, hogy a szava is elállt.

Bahá’u’lláh arabul sohasem tanult; nem volt nevelője vagy tanára, és iskolába sem járt. Ugyanakkor arab nyelven adott áldott magyarázatainak, akárcsak az arab Írásainak az ékesszólása és eleganciája csodálatra késztette és ámulatba ejtette a legképzettebb arab tudósokat, és mindannyian felismerték és nyilvánosan kijelentették, hogy Ő mindent felülmúló és egyedülálló.

Ha gondosan megvizsgáljuk a Tóra szövegét, azt tapasztaljuk, hogy az Isteni Megnyilvánulás sohasem mondta azoknak, akik megtagadták Őt, hogy „Bármilyen csodát is kívántok, kész vagyok azt megtenni, és alávetem magam bármilyen próbának, amit csak akartok.” De a sahhoz intézett levélben Bahá’u’lláh világosan megmondta: „Hívd össze az ulémát és hivass engem, hogy a bizonyosságok és bizonyítékok feltárulhassanak.” [28 vö. a 19. lábjegyzettel; Azzal, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonít Bahá’u’lláh jó ítélőképessége ezen példájának, ‘Abdu’l-Bahá azt kívánja kihangsúlyozni, hogy mennyire hiábavaló a csodákat úgy tekintenünk, mint az Isteni Megnyilvánulások igazságának bizonyítékai. Lásd még a „Csodák” c. fejezetben.]

Bahá’u’lláh ötven éven keresztül hegyként állt szemben ellenségeivel: mindannyian meg akarták semmisíteni Őt, és elpusztítására törekedtek. Ezerszer eltervezték, hogy keresztre feszítik és elpusztítják Őt, s ezen ötven év alatt állandó veszélyben élt.

Napjainkban Perzsia a hanyatlás és romlottság oly állapotában van, hogy minden értelmes ember, aki felfogja az ügyek valódi állását, legyen bár az perzsa vagy idegen, felismeri, hogy az ország előrehaladása, civilizációja és újjáépülése ezen kimagasló Személyiség tanításainak hirdetésétől és alapelveinek kifejlődésétől függ.

Krisztus, az Ő áldott napjaiban, igazából csak tizenegy embert tanított: ezek legkiválóbbika Péter volt, aki mégis, mikor próbára tették, háromszor tagadta meg Krisztust. Ennek ellenére Krisztus Ügye később az egész világon szétterjedt. Napjainkban Bahá’u’lláh lelkek ezreit tanította, akik a kardcsapás lesújtó fenyegetése alatt a magas egekbe kiáltották „Ya-Bahá’u’l-Abhá”[29], és a megpróbáltatások tűzében orcájuk akár az arany, úgy fénylett. Akkor gondolkozz el azon, mi fog még a jövőben történni.
[29 A bahá’iok hitbeli kijelentéseként használt felkiáltás, szó szerint azt jelenti: „Ó, Te a Legdicsőbb Dicsősége”.]

Végül, igazságosnak kell lennünk és fel kell ismernünk, micsoda Nevelő volt ez a Dicsőséges Lény, mily csodálatos jeleket nyilvánított ki, s milyen erő és hatalom valósult meg Általa a világban.